FŐHAJTÁS A NEMZET GYERMEKEI ELŐTT

Nagy megtiszteltetés ért minket. Böjte Csaba, dévai ferences rendi szerzetes ma délután telefoninterjút adott rádiónknak.  Apropóját az adta,  hogy múlt héten szombaton elismeréssel tüntették ki. idén ugyanis ő kapta a Magyar Szabadságért díjat.  Ezt a díjat 1991-ben adták át először.  1990-ben alapították, annak tiszteletére,  emlékére, hogy 1990. június 19-én  az utolsó szovjet katona is  elhagyta Magyarországot. Csaba testvér több, mint két évtizede segít árva gyerekeken Erdélyben. Jelenleg 82 helyen működik a Dévai Szent Ferenc alapítvány.  Már 5000 gyerek került ki árvaházaiból. most 2378 gyereke végezte el az iskolát. Csaba testvér úgy érzi, e díjjal fejet hajtottak a nemzet gyermekei előtt.

A telefoninterjút követően Illés Márton,  az Autonómia alapítvány programvezetője adott interjút. Múlt hétvégén rendezték ugyanis  a Norvég   minta  fesztivált.      Ez    lehetőséget biztosított  a hazánkban működő  civilszervezetek bemutatkozására.  a Norvég Civil Alap támogatásával   működő  szervezetek,  alapítványok  interaktív,  játékos formában mutatták be  tevékenységüket.  Mártonék alapítványa  a roma integráció  fontosságát hangsúlyozza.  

További részleteket   holnap este  20.00-kor  kezdődő  Filagória című  műsorunkban halhatnak  érdeklődő hallgatóink, Budapesten az FM 98 MHz-es frekvencián, illetve a világhálón a http://www.civilradio.hu:8000 linken, akár "okos" eszközökön is. Létezik egy Tunein Radio nevű alkalmazás, amellyel Android operációs rendszerű telefonokon és tableteken egyszerűen hallgatható Rádiónk, a Helyi rádiók menüpont alatt.

   

A TÖRTÉNET FOLYTATÓDIK

Szeretettel üdvözlöm, kedves Olvasó!


Ruzsa Viktor vagyok, korábban a "Hajnali fény" oldalon olvashatott rólam, illetve olvashatta, és követhette a  velem kapcsolatos történéseket. 

A technika rohamos fejlődésének köszönhetően azonban úgy éreztem, itt érdemes tovább  folytatni ezen tevékenységem - mármint a blogírást. NEmes egyszerűséggel azért, mert e blog szolgáltatója, a Google a ma leginkább használatos  valamennyi "okos" eszközön elérhet, így még könnyebb követőkre találni, pontosabban: még több követőre találhat az ember. Na nem, mintha sztárallűrökkel lennék megáldva, sőt... Kimondottan nem viselem el, ha valaki sztárolja magát, azonban hivatásom - jelesül, hogy a budapesti Civil Rádió munkatársa vagyok - megkívánja, hogy az a civil tevékenység, amelyet én és a hozzám hasonló emberek, illetve a Civil Rádió végez, minél több ember számára legyen ismert, és hogy minél több ember számára mutathassunk példát. Műsoraim - nagyrészt - olyan emberekről szólnak, akik példát mutatnak a társadalomnak emberségből.
Mind emellett pedig - amint azt rendszeres követőim tudják - születésemtől fogva gyengénlátó ember vagyok, és a ma használható képernyőolvasó alkalmazások - melyek segítségével képes vagyok a számítógépet teljes körűen használni - ezt a felületet tudják leginkább akadálymentesen kezelni. Mert bizony, nálunk ez is egy szempont. 



1976-ban születtem Budapesten. Születésemtől fogva gyengénlátó vagyok, nem pontosan diagnosztizált, de orvosi sejtések szerint magzatkori agyvelőgyulladás szövődményeként kialakult  jobboldali agytörzsi látóidegközpont-sérülés következtében, bár voltak, akik magzatkori rubeolafertőzésre gyanakodtak. Születésem után nem sokkal szürkehályogot diagnosztizáltak, melyet midnkét szememről 1 éves koromban leoperáltak, majd egy súlyos zöld hályog miatt jobb szemem 8 éves koromban elveszítettem, bal szememen kevés, 12-15 százalék látásmaradvánnyal születtem, amely életem során szerencsére nem változott.

1982 – 1990. között a Budapesti GYengénlátók Általános Iskolájában tanultam, majd 1990 – 

1994. között a Kós Károly Dolgozók Gimnáziumában, ahol 1994. júniusában több-kevesebb sikerrel leérettségiztem. 1994 – 95-ben a SZÁMALK Szakiskolában elvégeztem egy középfokú, gimnáziumi érettségire épülő számítógép-programozói tanfolyamot. Ahogy mondani szokták, a megszerzett tudást senki nem veheti el az embertől,  de amit ott elsajátítottunk, ma már talán senki sem használja. Ugyanakkor vallom, hogy ahhoz, hogy megértsük a számítógép működését, jó, hogy megértettük a DOS-os környezetben való programozás lényegét, mert talán sokkal kézenfekvőbb volt számunkra a mai kor eszközei használatának a megértése, mint azoknak, akik már eleve úgy ülnek le egy géphez, hogy  az egérműveletek segítségével, gyakorlatilag néhány kattintással végeznek el összetett feladatokat.

2003. nyarán egy szerencsés véletlennek köszönhetően kerültem kapcsolatba a médiával, a Nonprofit Média Központ Alapítvánnyal, és egy általa indított képzéssel. Ez volt a  "Nézőpont - Váltás" Médiaismereti képzés az Alapítvány támogatásával és annak székhelyén (akkor Bp. VI. ker. Ó u. 11., ma VII. ker. Rózsa u. 34.), mely médiaismereti képzést fogyatékossággal élők részére szerveztek, Liling Tamás, a "Civil Rádiózásért" Alapítvány Kuratóriumának tagja  vezetésével (2003. augusztus - 2004. március). Gyakorlati segítők voltak - többek között - Horváth László Tibor, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségének egykori szakújságírója és a Civil Rádió "Handycap" című műsorának szerkesztő-műsorvezetője és Pogány György, a Magyar Rádió egykori munkatársa, ma a Civil Rádió Főszerkesztője, műsorvezetője.

A képzést követően, illetve annak utolsó szakaszában Horváth László Tibor és Péterfi Ferenc, a Civil Rádió Kuratóriumának egykori elnöke, közösségfejlesztő, a Magyar Művelődési Intézet munkatársa jóvoltából volt lehetőségünk gyakorlati képzéseken részt venni a Civil Rádiónak akkoriban helyet adó Magyar Művelődési Intézetben (1011 Bp. Corvin tér 8.). Jómagam látássérültként néhány Sorstársammal azért kerültünk be, és kezdtünk el interjúkat, riportokat készíteni "Handycap" című műsorunkban, mert a Rádió elve már akkor is az volt, hogy miért ne lehetne egy látássérült rádiós műsorvezető, hiszen egyfelől egy fogyatékossággal élő ember tudja leginkább, mire van szüksége egy sérült embernek, és ő tud igazán hiteles képet adni a fogyatékos-, szociálisügyi helyzetről, másfelől egy látássérült sem lát sokkal többet, vagy semmivel sem többet, mint a Hallgató egy rádióban, vagyis a kommunikáció nagyjából megegyezik azzal, ahogyan egy rádióban a Hallgatókkal kommunikálunk, ahogy közvetítjük számukra az egyes eseményeket. 

A gyakorlati képzésen résztvevő Sorstársak közül egyedül jómagam maradtam a Civil Rádióban véglegesen, mint önkéntes, mivel a Civil Rádió non-profit, a technikai stábot és a szerkesztőséget, valamint a Kuratórium tagjait kivéve csaknem 200 önkéntes erősíti ma a csapatot, amelyben nem csak kollégáris, de bizonyos stábokban, szerkesztői műhelyekben már-már szinte baráti-, családias hangulat alakult ki.  Jómagam a Civil Rádiót második otthonomnak tekintem, úgy érzem, barátként kezelnek, elfogadnak, látássérülésemből sohasem adódott konfliktushelyzet. Valamennyi Kolléga maximális empátiával viseltetik irántam, jó velük a kapcsolatom. A szakmai nézeteltéréseket, eszmecseréket pedig – még ha időnként elő-előfordulnak surlódások, nézeteltérések is - kulturált légkörben, jó hangulatú beszélgetések formájában kezelni tudjuk.  Az adásvezérlő technikusokkal utasítóberendezés (belső mikrofon,  fülhallgató) segítségével is jól tudok kommunikálni élő adások alatt, így Hallgatóink kizárólag az én elmeséléseim alapján tudhatják, hogy gyengénlátó vagyok, ez az adáslebonyolítások során sohasem volt gond, értelemszerűen az objektivitásra törekszem, de a felolvasandó szöveget (hírek) éplátó Kollégák, Hírszerkesztők mondják el. „Súgógép" gyanánt egy képernyőolvasóval ellátott laptopot használok, az elmúlt tíz évben saját magam fejlesztettem ki azon képességem, hogy a képernyőolvasó által a fülembe olvasott szöveget azonnal tudom mondani, vagyis, mintha amolyan „szinkrontolmács” lennék. Ezt a képességemet annyira sikerült felfejlesztenem, hogy ha nincs számomra ismeretlen, idegen szó egy szövegben, akkor gyakorlatilag bármilyen szöveget képes vagyok blattolni, tehát ahogy hallom, első hallásra, „olvasásra” fel tudom mondani. Így képes vagyok akár híreket is olvasni a Civil Rádióban, s úgy tűnik, ezt szeretik is a Munkatársak. A stúdióban is és otthon is  a vágást teljesen önállóan végzem, lehetőség szerint minél egyszerűbben és maximálisan kivitelezve, törekedve a lehető legjobb minőségre.  Jelenlegi műsoraim: Péntekenként 13 órától hallható „Handycap” című műsorunk szerkesztője  vagyok, mely műsor vegyes összetételű. Jelenleg minden hónap első és harmadik péntekén  az Esélyegyenlőségi Magazin című, külső gyártású műsort hallhatják Hallgatóink. A műsor szerkesztője Bratkó József, akit már több alkalommal láthattak az MTV és az RTL Klub műsoraiban is. Több, mint tíz éve él boldogan súlyosan mozgássérült feleségével, Földesi Ágotával, aki a műsor társszerkesztője. E műsorba én is bedolgozom. Így az első pénteki adást ő, míg a harmadik péntekit én készítem. A hónap második péntekén a Vakok és Gyengénlátók Hermina Egyesületének magazinját sugározzuk ezen műsorsávban, s így nekem marad a negyedik-, időnként pedig a hónap ötödik péntekje, amikor épp úgy esik a hónap vége. Másik műsorom a  páratlan hét szerdánként este 20 órától hallható „Filagória – A védett közösségi tér” című műsor, melyben olyan embereket, illetve civil szervezetek képviselőit mutatom be, akik munkájukkal, önzetlen tevékenységükkel másokon segítenek.  Emellett pedig 2013. május 27-én indítottunk egy közszolgálati típusú magazinműsort, mely hétköznap délutánonként 16 órától hallható, „117 perc” címmel, tehát 3 perc híján két órában. A 3 perc pedig azért maradt fent, mert amikor annak idején, még 2006-ban a Civil Rádió bevezette a teljes heti-, illetve napi 24 órás adást, akkor létrejött egy olyan megállapodás, hogy az egyes műsorok mindig egész órakor kezdődnek, és az óra 57. percéig  tartanak, a fennmaradó időben pedig időnként reklámok, de leginkább társadalmi célú hirdetések és műsorajánlók hallhatók.

Már kisgyermek koromban álmodoztam arról, hogy egyszer majd rádiós leszek. Miközben szüleim folyton azzal „vígasztaltak”, hogy nem lehetek rádiós, mert nem látok jó. Vagyis nem igazán bíztattak azzal, miért ne sikerülne.  Mentségükre legyen mondva, hogy akkoriban, az 1980-as években még nem is létezett közösségi rádió, a Magyar Rádióban pedig valóban szükséges lett volna papírról olvasni, és „okos” eszközök híján a többi tevékenység is látást igényelt. A rádiózás szeretete mellett hamar kialakult a zene szeretete is. Édesapám ifjú korában gitározott és saját verseket írt, és zenésített meg. Én 9 éves koromtól három éven át zongorázni tanultam, azonban lakótelepi lakásunk miatt, pontosabban a közvetlen felettünk élő szomszéddal való probléma miatt a zongorát eladni kényszerültünk, a zongoratanulást pedig ilyen formán fel kellett adnom. Részletezhetném itt a dolgot, mesélhetnék erről bőven, de úgy gondolom, ez már a múlté, a lényeg, hogy megmaradtam amatőr szinten. A kilencvenes évek végén, illetve még  1998. augusztusától1999. áprilisáig, illetve  2008-ban játszottam amatőr, baráti társaságokból összeállt zenekarokban szintetizátoron. Aztán különféle nézeteltérések miatt ezeknek vége lett. Persze, fájó, hogy így alakult, de a rádió mindezekért kárpótol. Még akkor is, ha egyébként ez egy teljesen más műfaj.

1980-ban szüleim elváltak. Édesapám ezt követően másodszor is megnősült, és azóta is boldog házasságban él második feleségével. Abból a  házasságból 3 féltestvérem született, 1984-ben Pongrác, 1986-ban Lőrinc öcsém, 1988-ban pedig Kata hugom, aki – milyen hihetetlen, szinte még tegnap volt kislány – hamarosan boldog édesanya lesz, ugyanis egy kislányt hord a szíve alatt. Családommal bizonyos tagjai távol élnek tőlünk, de többségükkel szerencsére jó kapcsolatban vagyok, még, ha ritkán is találkozunk. Azt azonban  szeretném leszögezni, hogy mindig is igyekeztem külön választani a médiát a magánélettől, és  ezt itt a nyilvánosság előtt is igyekszem betartani, ezért inkább előbbivel kapcsolatos történésekről olvashatnak a kedves érdeklődők. 

Ha bárki  érdeklődését felkeltettem, és szeretné hallani néhány műsorom, akkor érdemes ellátogatni "Filagória" című műsorom honlapjára, illetve a Youtube FILLAGORIA csatornájára. Régen - állítólag helytelenül - két "l"-lel írtuk a műsor nevét, ezért időnként így, időnként úgy olvashatják. Ma már - helyesen - egy "l"-lel írjuk.