Nem,
nem…! Kedves Olvasó! Tévedés ne essék, ez nem az, amire most első
hallásra, akarom írni, első olvasásra gondolni tetszik! E cikk nem arról
szól, hogy egy vak vagy alig látó ember mit kezd a konyhában, hiszen az
már közhely, hogy egy fogyatékossággal élő, egy látássérült ember is
éppen ugyanúgy képes megtanulni háztartást vezetni, mint bárki más – ez,
mármint „A konyha” egy kortárs, 1932-ben született angol drámaíró,
Arnold Wesker azonos című színműve, melyet október elején
audionarrációval mutattak be a Pesti Magyar Színházban.
A
drámával kapcsolatban mindannyian azt tanultuk az általános- és
középiskolai irodalomórákon, hogy a cselekményt, illetve az abban részt
vevő szereplők jellemét a dialógusokból tudjuk meg. De vajon mi a
helyzet egy dráma színpadi változatában akkor, ha a cselekménysort
és/vagy a díszlet változását nem kíséri párbeszéd? Míg egy látássérült
ember a leírt, illetve felolvasott szöveget simán érti, addig egy
színházi előadás ezen részeinél bizony komoly fejtörést okoz számára,
hogy ilyenkor mi is történik a színpadon. Ráadásul ilyenkor könnyen
elveszítheti a cselekmény fonalát, s ezáltal csak részlegesen tudja
magáévá tenni a történetet.
Hónapokkal
ezelőtt indult egy közös project, egy együttműködés az audiotechnikai
eszközöket forgalmazó Senheiser cég és a Pesti Magyar Színház között.
Ennek lényege, hogy a Színház néhány előadását – elsőként Arnold Wesker
„A konyha” című előadását – audionarrációval látják el látássérült
színházkedvelők számára. Ennek lényege, hogy a nézőtéren helyet foglaló
érintettek egy „Mobile connect” nevű alkalmazással ellátott Ipod-ot
kapnak, melynek segítségével a készülékhez csatlakoztatott fülhallgatón
keresztül a múlt század közepéről ismertté vált klasszikus rádiós
színházi közvetítésekhez hasonlóan, narrátor segítségével követhetik
nyomon a színpadon történő eseményeket akkor is, ha a szereplők éppen
nem beszélnek. A klasszikus rádiós műsorközlő szerepét ezúttal Tóth
Cecilia veszi át, méghozzá zseniálisan, együtt érezve az érintettekkel.
Ehhez az is elengedhetetlen, hogy személyes kontaktust alakítson ki, és
folyamatosan tartsa a kapcsolatot az érintettekkel. Így történt ez a
darab október 3-i koraesti bemutatóján is, amikor is a 17 órai kezdés
előtt egy órával lehetőségünk nyílt a színpad bejárására, a díszlet
megtekintésére, a kellékek kézbevételére, Cecilia kíséretével, aki az
előadás szünetében is lejött a nézőtér hátsó részén e célra kialakított
süketszobából, hogy szembesülhessen az érintettek első reakcióival,
élményeivel. Néhányan még egy-két szereplővel is találkozhattak. E darab
mondanivalóját tekintve kemény társadalomkritika. Ahogy Shakespeare a
világot színháznak, úgy Wesker a világot egy konyhának, míg az
emberiséget egy 30 fős, a konyhában és az ahhoz tartozó gyorsétteremben
dolgozó személyzetnek álmodta meg. Egy olyan helynek, ahol minden a
hajtásról, a pénzről szól, alig jut időnk egymásra, s ha jut is, akkor
is csak felületesen. Vajon mi az értelme ennek a nagy mókuskeréknek,
hajtásnak? – e társadalmi kérdést boncolgatja az író a darabban,
amelyben egyébként olyan neves színművészek működnek közre, mint Kálid
Artúr vagy Eperjes Károly. S amíg a darab mondanivalója bonyolult,
súlyos társadalmi-, civilizációs kérdéseket feszeget, addig a díszlet
viszonylag egyszerű, nem fogja kitalálni a kedves Olvasó, egy konyhából
áll, középen egy hatalmas pulttal, ahol ki-ki a maga tűzhelyénél
sürög-forog, fölötte egy csillárokkal teli álmennyezettel, amely a darab
végén - a főszereplőben egy világ összeomlását szimbolizálandó – nagy
robajjal leszakad, maga alá temetve az egész mindenséget.
A
függöny legördülése után a narrátor, Cecilia is a színpadra lép, így –
bár éplátó nézőtársaink az ő hangját nem is hallják – mindenki
megértheti, hogy számunkra, látássérült emberek számára is mennyire
fontos és izgalmas műfaj a színház. Egyébként a félreértések elkerülése
végett, hogy éplátó társaink ne nézzenek ránk ferde szemmel -
feltételezvén, hogy mi annyira sem tiszteljük meg a szereplőket, hogy
figyelünk rájuk, hanem eléggé el nem ítélhető módon zenét hallgatunk
okos telefonunkon -, az előadás elején az előadás megkezdésére
figyelmeztető műsorközlő tájékoztatja arról a publikumot, hogy az
előadást látássérültek számára audionarrációval látják el.
Tóth
Cecilia mindezidáig önkéntes alapon látta el e nemes feladatot, vagyis
készítette elő a bemutatásra kerülő darabok narrációját, amely alapos
összmunkát igényel a rendezőkkel. A nagy sikerre való tekintettel
azonban Zalán János, a Pesti Magyar Színház nem rég megválasztott
direktora 2015. szeptember 1-ével alkalmazásba vette, főállásba. Így nem
lesz nehéz megvalósítani a Színház azon szándékát, hogy az idei évadtól kezdve több darabhoz is készítenek hasonló audionarrációt.
E
cikk írója is érintettként, vagyis egyfajta „kísérleti nyúl”-ként volt
jelen az október 3-i előadáson, és garantálja, hogy - akár narrációval,
akár anélkül - senki sem fog csalódottan haza térni az előadásról.