Gyorsan elteltek az ünnepek - elbúcsúztattuk 2015-öt.
Rengeteg
érdekes, izgalmas dolog történt velem az elmúlt másfél héten, amíg nem
voltam nagyon gépközelben. Azért is, mert az ünnepi műsorrend miatt
január közepéig előre elkészítettem műsoraim, így ezért sem volt
szükségem nagyon a számítógépre. Hiszen az üzenetváltásaim, levelezéseim
ma már mobilon is el tudom intézni.
December
24-én csütörtökön Édesanyámhoz mentem, aki idén szeptemberben
Tápiószecsőre költözött, csendes, kertes környezetbe. Már 20 éve lesz
annak, hogy külön költöztem, mondhatnám, „kirepültem” a szülői házból,
de a Karácsony első napját mindig nála töltöm. Az idei ünnepi vacsora
halászlé, majd sült csirkehús krumplival. Emellett finom vörösbor. 25-én
anyai Nagymamámékat látogattuk meg Gyömrőn, délután megérkeztek anyai
Nagybátyámék is, este aztán velük jöttünk haza kocsival. Először
Édesanyámat vittük haza, majd engem is egészen hazáig hoztak.
Szombaton,
december 26-án egy újabb audionarrált előadás élményében lehetett
részünk a Pesti Magyar Színházban. Richard Rodgers, Oscar Hammerstein,
Howard Lindsay, Russel Crouse nagysikerű musical-jét, „A muzsika hangja”
című előadást láthattuk audionarrációval kísérve. Mária, a mindig
kalandra vágyó apácanövendék rendszeresen megszökik a zárdából, így
főnökasszonya nevelőnek szegődteti von Trapp kapitány kastélyába, a
kapitány gyermekei számára. Mária különös nevelési módszerrel tanítja a
kapitány gyermekeit az életre, énekelni tanítja őket, ezzel próbálja meg
megismertetni a gyerekeket az élet szépségeivel, és ránevelni őket
arra, hogy mindig vállalják önmagukat. Trapp kapitány eleinte nem nézi
jó szemmel eme különös nevelési módszert, és a közös játékot, de aztán
valahogy mégis sikerül megenyhülnie. Végül a történet váratlan
fordulatokat vesz: Először szerelem szövődik közte és Mária nővér
között, aztán a színen katonák jelennek meg, utalva ezzel a háború
közeledtére. Végül a család elmenekül a háború elöl. A történetnek
különös vége akad, ugyanis ettől mégsem „happy end”, egyszerűen mintha
félbe szakadt volna minden – mintha az alkotók a néző fantáziájára
bíznák, hogy gondolják tovább, vajon mi történhetett velük. Az
audionarrátor ezúttal is Tóth Cecilia volt. Az előadásban a díszlet
előtt vetítővásznat is használtak, az egyes színek váltakozásakor az
aktuális, a darab-beli történettel párhuzamosan zajló történelmi
eseményeket és helyszíneket bemutató képek jelennek meg, melyekről az
audionarráció segítségével a látássérült nézők is teljes képet
kaphatnak. Emellett pedig ezúttal is volt lehetőségünk színpadbejárásra,
illetve találkozhattunk a darab néhány szereplőjével is, köztük a
hármas szereposztásból az egyikben (az általunk is látott
szereposztásban is) a zárdafőnököt alakító Hűvösvölgyi Ildikóval és a
MAX Detweiler-t alakító Tóth Sándorral. A művészekkel való kötetlen
beszélgetés a színház szalonjában zajlott, ez még inkább emelkedetté
tette a beszélgetés hangulatát. A szombat délután 15 órakor kezdődő,
és több, mint kétórás darab, plusz az azt megelőző közel kétórás
kötetlen és érdekes program felejthetetlen élménnyé tette az egész
színházlátogatást. Ismét – ahogy ez már történt az elmúlt alkalmakkor is
a Pesti Magyar Színházban. Egy kedves lányt, Mirosnicsenko Melindát
hívtam meg, akit még az ősszel Bara Péter kollégám jóvoltából ismertem
meg a Civil Rádióban.
27-én vasárnap apai Nagypapámékat látogattam meg Pestszentlőrincen.
28-án hétfőn este egy kiállítás megnyitóján vehettem részt. A "Csillagszálló" Kulturális Utcalap korábbi címlap-terveiből, a jelenleg Párizsban élő Karikó Szabolcs grafikus
munkáiból nyílt kiállítás a VII. kerületben, a Dob utca 40-ben található
Rácskert Kocsmában. A kiállítást Ocztos István képzőművész, építész
nyitotta meg. A megnyitót követően interjúk is készültek, melyeket a január 4-ével kezdődő hét folyamán hallhatnak Hallgatóink a Civil Rádió programajánlójában. A megnyitón készült felvételt itt hallhatjátok.
A Szilvesztert pedig egy ifjúkori barátoméknál, Andreáéknál töltöttem. Andrea még a 90-es évek második felében, egy, a Vakok Állami Intézetében működő zenekar énekese volt, amely zenekarban én billentyűztem. Már vagy két hónapja felmerült annak az ötlete, hogy töltsük együtt az év utolsó estéjét, a Szilveszter éjszakát náluk. Végül nyolcan voltunk, Andi, a férje, Zoli, két csodálatos gyermekük, az öt és fél éves Timi és a hét éves Árpi, egy kedves barátunk, közös ismerősünk, Péter, illetve Andi keresztanyja és anyósa.
Mivel
a helyzet úgy hozta, hogy ugye erről nem készült, nem is készülhetett
volna videó- vagy hangfelvétel, ezért csak így írásban tudom megosztani
Veletek Timi nagy beszólását, ami szerintem az idei, vagyis már a
tavalyi Szilveszter éjszaka legnagyobbja volt. Ehhez elöljáróban érdemes
tudni, hogy a család katolikus, templomba járó. A társaságunkban volt
Konrath Péter barátunk, Timi pedig egyszer csak odavitt neki egy műanyag
perselyt, és kért tőle aprót. Erre Andi jól összeszidta, hogy ilyet nem
illik. És különben is - teszi hozzá - a Szilveszter nem az az időszak,
amikor adakozni kell. Majd megkérdezte Timit: Különben is, hol szoktunk
adakozni, édes gyermekem? - mire Timi: A kocsmába! :)
Az
esti áldás, vacsora után közös fotózás, majd játék következett. Andiék
kitalálták, hogy kockacukorból építsünk tornyot, bekötött szemmel,
párokban. Ez konkrétan úgy történt, hogy egyvalakinek bekötöttük a
szemét, egy általa kiválasztott játékos pedig instrukciókat adott, hogy a
toronyt építő játékos biztosan eltalálja a megfelelő helyet, hogy jól
helyezze egymásra a kockacukrokat. Volt, aki 14 kockacukrot tudott
egymásra rakni a rendelkezésre álló 1 perc alatt – nekem (mert hogy két
kör volt) 4, illetve 5 darabot sikerült. Én először Árpival, majd a
második körben Zolival alkottam egy párost. Természetesen mindkét körben
az egyes párosok szerepet is cseréltek.
A
felhőtlen szórakozást csupán egyetlen „protokolláris” esemény, az éjfél
törte meg, amikor is bekapcsoltuk a TV-t, és meghallgattuk a Himnuszt,
majd koccintással köszöntöttük 2016-ot. Péter kocsival érkezett, így ő
és a gyerekek természetesen kölyökpezsgővel koccintott. Ezt követően
hajnal 2 óráig szólt a zene, ment a tánc, majd a gyerkőcök lassan aludni
mentek, Péter pedig indulni készült, és mivel a Corvin negyed felé
tartott, majd úgy át Budára, megkértem, hogy vigyen el a 6-os villamos
megállójáig. Onnan aztán a villamossal a Wesselényi utca felé vettem az
irányt, így néhány perccel három után értem haza.
BUÉK 2016!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése