NEGYVEN LETTEM

Furcsa... Mármint nem maga a negyvenedik születésnapom, hanem maga ez az évszám. Vagyis ezt kimondani, hogy ennyi lettem... Meg az, hogy  lassan elérem életem felét. Bár szerintem nem érdemes azzal foglalkozni, hogy mennyi  van még hátra, hanem az adott pillanatot érdemes megélni, illetve az a fontos, hogy minél tartalmasabban éljük meg életünket.

Nos, hogy ez mennyire így van az én esetemben, ezt az elmúlt hét is bizonyítja.

Január 24-én vasárnap egy érdekes kiállításon voltunk Andi barátomékkal, Andival, férjével, Zolival és a két gyerkőccel, Timivel és Árpival. Andi néhány nappal előtte írta emailben, hogy a Bálnában nyílt egy kiállítás,  amelyen Magyarország nevezetes épületeinek  mézeskalácsból készült másolatát mutatják be. Azt is írta, hogy e kiállítás csak a hónap végéig látható, úgyhogy érdemes lenne mihamarabb megnézni. Egyeztetés után végül a 24-i napra, vasárnapra esett a választás. Délután 16 órakor találkoztunk a 3-as és a 4-es metró Kálvin téri megállójánál, ahonnan a Fővám térre mentünk, majd a metróállomás szomszédságában lévő Bálna 306-os termében találtuk meg a kiállítást.  Kétségtelen, ez nem  volt egyszerű, ugyanis a kiállítás egy sötét teremben volt, mivel - bár az egyes épületek makettjei az ország különböző pontjain lévő  nevezetességeket ábrázolták - az egész kiállítás úgy volt berendezve, mintha egy város éjszakai látképe fogadta volna az oda látogatót. A plafonról vattaszerű anyagból készült felhők lógtak a fejünk fölé, az arcunk elé, a háttérben kivetítőn  tájképek, a padlón pedig a viszonylag nagy méretű makettek körül karácsonyfa-izzókból álló égősor volt elhelyezve. S miközben a szem az éjszakai látványban gyönyörködhetett, addig a fül kellemes, pihentető zenét hallgathatott. Mint egy álomutazás, olyan volt az egész. Kétségtelen, hogy bár mi, felnőttek is élveztük, a kiállítás a legnagyobb sikert a gyermekek körében érte el. Persze egy ilyen meseszép látvány sokszor belőlünk, felnőttekből is előhozza a bennünk rejlő gyermeket. Sokan fényképeztek, én pedig egy világító zsebnagyítóval vettem közelről szemügyre a maketteket, mivel azok egyébként nem, vagy csak alig voltak láthatók a körülöttük lévő fényárban.  A kiállítást egy bő háromnegyed óra alatt jártuk be - szerintem nagyjából ennyi idő alatt lehet úgy bejárni, hogy az ember mindent alaposan szemügyre vegyen. Mi minden apró részletet megnéztünk. Andi fia, Árpi pedig, lévén most első osztályos,  egyre inkább nyitott az ilyen fajta kiállításokra.  A látogatást követően - úton a Fővám téri metróállomás felé - a  kis lurkók egyre csak azt számolgatták, hogy még hányat kell aludni a születésnapomig, mivel Andi már régóta tervezgeti, hogy meghívnak. Bár rend szerint ilyenkor az ünnepelt hív vendégeket, egyéb, itt nem publikus körülmények miatt úgy alakult, hogy ők hívtak meg e hét szombatra.  Tehát 24-én vasárnap még úgy búcsúztunk el egymástól, hogy még hatot alszunk, és találkozunk.

29-én pénteken a Vakok és Gyengénlátók Hermina Egyesülete farsangi mulatságot rendezett. Évek óta rendszeres fellépő Maksa Zoltán humorista, aki immár 33 éve van a pályán. S ahogy mindíg, most is óriási siker volt műsora, azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy szem nem maradt szárazon a nevetéstől, csaknem 100 fős közönség előtt tartott előadást péntek délután. Az Egyesület elnöke, Borai Botond interjút is készített vele, melyet a Hermina Magazin február 12-i adásában hallhatnak is az érdeklődők.

És akkor végül a szombati nap krónikája. 

Délután 1 órára voltam hivatalos Andiékhoz, Zoli háromnegyed 1-kor várt a 200 E autóbusz Szemere telep    vasútállomásnál, nem messze laknak onnan. Mindjárt a ház ajtaján egy molinó: "Happy 40. Birthday!" A legtöbb időt a gyerkőcökkel töltöttem, akik ajándékként saját  rajzaikkal kedveskedtek. A finom ebédet követően Andiék egy csillag alakú, vaníliakrémes tortával kedveskedtek, amelyen mindössze két - egy négyes és egy nulla formájú - gyertya volt. A torta első szeletét magam vágtam, miután elfújtam a gyertyákat. A torta finom volt...

... Azonban a legkedvesebb ajándék egy emlékkönyv, melybe Andi és Zoli egy-egy saját verset írtak, kézzel.   A délután folyamán előkerültek régi zenék, CD-k, amelyeken olyan dalok is előkerültek, amelyeket még annak idején a kilencvenes években mi is játszottunk abban a zenekarban, amelynek Andi az egyik énekese volt.

Egy este hétkor Zugló irányába tartó vonattal induoltam haza. Igazán jól éreztem magam, nagyon köszönöm  Andiék barátságát, a jókívánságokat.