"SOHA NE MONDD? HOGY SOHA!" - EGY NAPSUGÁR PORTRÉJA

22 éve  kezdte kombinálni a jelnyelvet a táncművészettel. Így kezdődött. Mára már országosan, sőt, nemzetközi szinten is elismert jeltáncművész lett. Napsugár Anna súlyosan hallás-és  mozgássérült művész, aki  egy súlyos gerincműtétet követően rövid ideig  kerekesszékben élt. Fontosnak tartja, hogy életével, művészetével példát mutasson sorstársainak, és ledöntse a falakat a társadalomban sérültek és az ugynevezett „épek” között – erre tette fel egész életét.

A mindig mosolygó  művész őszinte, tiszta  egyéniségével, mosolyával, és hallássérültsége ellenére meglepően tiszta és érthető, szépen artikulált beszédével mindig nagyon megnyerő,  pozitív benyomást kelt, és talán abban az emberben is eloszlanak a hallássérültekkel kapcsolatos sztereotípiák, aki eddig nem mert közeledni feléjük. Mindig nagyon lelkesen mesél, és teljes odaadással, szívvel-lélekkel áll ki a színpadra közönsége elé. Ha  kérdezik, mindig őszintén mesél magáról, életéről, problémáiról,  amelyeket ő talán nem is annyira problémaként, mint inkább kihívásként él meg. 22 éve kezdett el foglalkozni a jeltánccal, emellett saját  verseket ír, melyeket Kaszás Péter zeneszerző zenésít meg, és a szakma legelismertebb előadói adnak elő.  A mindig napsugárként ragyogó  művész ahogy helyet foglal velem szemben, máris elkezdünk beszélgetni. Sokszor találkoztunk már, azonban mégis mindig tud számomra meglepetést okozni, illetve mindig tud újat mondani. Azt tudtam, hogy fotózással is foglalkozik, egész pontosan, fotóriporterkedik, de hogy hogyan is kezdődött, ezt egészen mostanáig nem tudtam vele kapcsolatban.

Kisgyermek korában édesapja mutatta meg neki egy akkor modernnek számító mechanikus fényképezőgépen a  fotózás alapjait.   Azóta annyira sikerült  fejlesztenie magát, hogy mára már több, mint 30 különdíjjal ismerték el munkáit, emellett pedig elvégezte a Magyar Újságírók Országos Szövetsége fotóriporteri tanfolyamát. Mint teszi hozzá: Az utolsó ilyen tanfolyamot, mert azóta már a MÚOSZ nem indít ilyen képzést, ugyanis egyetemi képzéssé tették azt.      Azt megelőzően is készített már fotókat újságnak, még általános iskolás korában, majd miután – 17 évvel ezelőtt –tagja lett a MEOSZ-nak, annak lapjában a „Humanitás” című lapban is jelentek meg munkái. Emellett nem csak fotózással, hanem cikkek írásával is foglalkozik, több, országosan is ismert lapnak ír – jelentek már meg cikkei a Divatikon-ban és a Blikk-ben is. Mint elmondta, hétköznapi hősökről, amatőr művészekről ír. Érdeklik az emberi sorsok, történetek, lelki életek.  

Kíváncsi vagyok, így beszélgetésünk ezen pontján kénytelen  vagyok közbe kérdezni, hogy emellett még mivel foglalkozik.

Bár nehéz megszakítani őt, annyira lelkesen mesél magáról, magától is. De miután beszélgetésünk eredetileg egy rádióinterjú, nem hagyhatom magára a Hallgatót, és műsoridőnk  sajnos véges. Ekkor kezd el mesélni magáról a jeltánccsoportról, amely annak idején „Daloló kezek” néven indult.   Ahogy fogalmaz, akkor még csak a kezecskéivel  „dalolta el” a dalokat, ebből alakult ki később a jeltáncművészet.   2003-ban az Országos Szórakoztatózenei Központ segítségével nyílhattak meg a kapuk /  Magyarországon elsőként  jelnyelvi szakvizsgát tett. Azóta oktatja is  a jeltáncot. Azóta alakult jeltánctársulatával több országos kupát nyertek.  Legismertebb dala, a   „Soha ne mondd, hogy soha” című, melyet mindig jelbeszéddel együtt konferál fel, és amelyet először saját maga, majd Miller Zoltán adott elő, azután Ivanova Daniela angolul énekelt el, de a dal később Pitti Katalin és László Attila  hangján is hallhatóvá vált.

Nekem nagyon tetszik, hogy valahányszor előadja  “Soha ne mondd, hogy soha” című dalát, mindig   megmutatja jelnyelven ezt a három szót: “soha”, “ne”, “mondd” – ezzel is elfogadtatva közönségével a jelnyelv fontosságát.

Igen – szól közbe, mikor ez irányba terelem a beszélgetést  – mert  ez a dal a soha nem feladásról szól – meséli.  Ekkor mesél először férjéről, Jánosról, akivel 17 évvel ezelőtt találkozott. Akkor született meg benne dalban    ez az érzés. Egy élmény, amely egy két éves időszakának súlyos emléke. Öt gerincműtéten esett át, mely idő alatt – 2 évig – kerekesszékben élt.     Ebben, valamint a később Krizbai Tecával előadott „Megérint” című dalával igyekszik átadni ezt az érzést az embereknek.  Később a kontakt tánc elemeit is használni kezdte – ezt már Földesi Margit színművésznő tanodájában sajátította el.    Beszélgetésünk ezen pontján ismét  elmosolyodik, mikor Földesi Margittal való kapcsolatáról faggatom. Büszkén meséli, hogy  neki köszönheti azt, hogy megtanult a csontjain keresztül hallani. Neki köszönheti – később Pitti Katalinnak -, hogy megtanult énekelni, emellett nagyon sok improvizációt sajátított el, melyet nem csak a mozgás, a tánc, hanem a fotózás területén is képes használni.  

Pitti Katalin is egy ismert előadóművész, operaénekesnő. Beszélgetésünk utolsó részében arra  vagyok kíváncsi, hogy hogyan is  történt kettejük találkozása, megismerkedése.     Ekkor  az énekesi szakma egy újabb alakja tűnik fel az  emlékképek között, méghozzá Csongrádi Katáé, akinek az 1980-as évek végén jelent meg „Én a millióból egy vagyok” című nagylemeze, és amelyen az egyik dal az „Álltam az olajfák hegyén” című, saját szerzeménye.    Anna ekkor is elmosolyodik, mikor Csongrádi Katával való kapcsolatáról kezd mesélni. Büszkén  emlékszik vissza arra, hogy Kata volt az első művész, aki felkarolta őt, és megkérte, hogy  jeleljen neki e dal klipjében. A klipet a Budapest Televízióban mutatták be. A közös sikernek hála, Csongrádi Kata ezt követően   magával vitte Annát fellépéseire, amelyeken hatalmas elismerésekben volt részük. Annára ekkor az énekesnő néhai férje, S. Nagy István dalszövegíró is felfigyelt.  Egyik ilyen közös fellépésükön, amelyen több neves művész is közreműködött, egyik közreműködő Pitti Katalin volt, aki a műsor fellépői által közösen előadott „Azért vannak a jóbarátok” című dalban  felfigyelt a jeltáncművész előadására, hangjára. Azóta Anna hetente jár hozzá, és  bármily meglepő is egy kívülálló ember számára, hallássérült létére igen, énekelni tanul.

De hogyan is működik ez? – merül fel a kérdés. Nyilván  nem csak bennem, aminek hangot is adhattam e rádióinterjúban, hanem nagyon sok emberben, rádióhallgatóban.

… és a táncosnő  megint mosolygó napsugárrá változva teljes extázisban bontakozik ki, mikor arról mesél, ahogy Pitti Katalin tanítja őt énekelni, szépen artikulálni, az egyes hangzókat helyesen kimondani.    Az énekesnő hasára, vagy épp vállára teszi Anna kezét, ezzel  átadva számára a légzéstechnikát, a hangok rezonanciáját,  vagy  épp a mozgást.   Ezt követően egy évig – ahogy  Napsugár fogalmaz – keményen tanulták az alapokat, és mostanra jutottak már el oda, hogy elkezdtek népdalokat és a  komolyzenei éneklést is tanulni.

Anna tehát a mai napig töretlenül  és lelkesen tanul, alkot. Hamarosan Szíj Melindával készül  közös produkcióra, videoklipre.   Beszélgetésünkben többször utal az interjú felvételén cask háttérben csendesen megbújó férjére,  Jánosra, akivel szemmel láthatóan imádják egymást, és akivel igazi önzetlen és feltétlen szeretet köti össze. Mondhatnám, mesébe illő, de ha valaki ezt a beszélgetést  a beleszőtt dalokkal meghallgatja, nem kell jobban utánajárnia, ha eddig nem hitte volna, hogy ilyen létezik. Mert  immár bárki   hallhatja, hogy nem kell hetedhét országon  vagy az Óperenciás tengeren túlra utaznia, hogy ilyen – mesébe illő – élettörténetet  hallhasson.   Ezért inkább úgy fejezem be e    cikket, hogy aki eddig nem  ilyennek gondolta volna a fogyatékossággal élő embereket, íme, hát vegyen  pÉldát Napsugárról!